A maximalizmus abszolút pozitív tulajdonság, hiszen a tökéletességre törekvés viszi előre a világot. Jó lenne, ha mindenkiben lenne egy jókora adag belőle, hiszen akkor minden szebb és jobb lenne, és egy boldogabb világban élnénk! Ugye?
Hát nem. A valódi maximalistát frusztrálja, ha valami nem tökéletes – és mivel soha, semmi nem lehet tökéletes, egy maximalista soha, semmivel nem elégedett. Gyakran a „mindent vagy semmit” elv vezérli, és mivel a minden elérhetetlen, marad a másik véglet. A semmi. A maximalistát megbénítja a feladat, amit nem tud tökéletesen végrehajtani, így tervezget, agyal és halogat, míg végül vagy nem csinál semmit, vagy már annyira szorítja a határidő, hogy csak sebtében összecsap valamit – ami tovább fokozza a frusztrációját.
A maximalizmus nem minden esetben egészséges. Az állandó frusztráció, stressz és kudarcélmény miatt a maximalisták az átlagembernél nagyobb eséllyel lesznek szorongók, idegesek és depressziósak. A maximalizmus nem belülről fakad, sokkal inkább jelenti a külső elvárásoknak való kényszeres megfelelés igényét.
Ami előre visz és pozitív, az a tökéletességre való törekvés abban a biztos tudatban, hogy az soha el nem érhető. Legfeljebb megközelíteni lehet. A gyakorlat és tapasztalat segítségével egyre közelebb és közelebb kerülni hozzá, miközben minden egyes lépésnek örülünk, mert meglátjuk benne saját fejlődésünket. A maximalista ember mindent azonnal tökéletesen akar csinálni, és a legkisebb hibát is kudarcként éli meg. Éppen ezért egy idő után esetleg már nem is próbálkozik – ha elégedett nem lehet, legalább kudarcot ne valljon.
A mai médiazajos világban, ahol a csapból is a tökéletesség képe zúdul ránk, a csillogó ruhákkal, házakkal, luxus-mindennel, nem nehéz elhinni, hogy a tökéletesség egyszerűen elérhető, és szinte mindenkinek alapból kijár. És ha nekünk nem tökéletes az életünk, akkor bennünk van a hiba, mert a tökéletesség az alapállapotunk. Mindenben legalább 110%-os teljesítményt kell nyújtanunk, mert a 100% az ma már alapkövetelmény, azzal még épp csak nem a csődtömeg kategóriába esünk…
A maximalizmus bizony komoly hátráltató tényező lehet az élet minden területén. Elveszi az örömre való képességünket, a fókuszt a hibákra irányítja, és egy eleve lehetetlen szintet állít be alapkövetelménynek. Folyamatos stresszt és frusztrációt generál, az egész életünket csak kudarcok sorozataként láttatja, legyen szó munkáról, párkapcsolatról, vagy éppen gyermeknevelésről. A gyerekekkel szemben támasztott maximalista követelmények kiölik a gyerekekből az örömöt, a lelkesedést, a fantáziát, a szemükből a csillogást.
Szerencsére a maximalizmusból is van kiút. Mindössze át kell állítani a fókuszt a hiányról arra, ami van, az apró sikereket tudatosítani magunkban, ezekért megdicsérni, megjutalmazni magunkat – így szépen fokozatosan át lehet állítani a maximalizmust egy önfejlesztő hozzáállásra.
