Az utóbbi időben nagyon sok szó esik róluk, hiszen Ők a jövő felnövekvő generációja. Rengeteg negatív töltetű írás jelenik meg, és van, aki egyetért, vannak, akik más véleményen vannak, de ki lesz, aki kimondja végre…… elnézést de Mi neveljük Őket!!
Az ember az egyetlen olyan faj, amely képes arra, hogy társai viselkedését pontosan lemásolja. Az örökletes genetikát leszámítva, a szülő mutat példát, és minden tekintetben minta gyermeke számára. Amiben ez mégis legszembetűnőbben látszik, az a gyerek viselkedése, az általa elsajátított szokások és szabályok rendszere. Éppen emiatt érdemes odafigyelni arra szülőként, hogy mit és hogyan teszünk. Ha cselekedeteink, a gyermeknek szóban elmondottakat nem erősítik meg, akkor a gyermek hajlamosabb lesz tetteink követésére! Olyan hétköznapi dolgokban is megjelenik mindez, mint a rendrakás. Az a szülő, aki maga után sem rámol el, gyakran hiába várja csemetéjétől, hogy ő ezt magától megtegye. Nem elég mondani… úgy is kell tenni. A látott, és megélt családi modellt visszük mindig tovább. Természetesen a külső befolyás sokat számít, és tudatosan lehet változni, változtatni.
A szülő tehát gyermekének sok tekintetben mintát nyújt. Nyújthat példát rosszra és jóra egyaránt, lehet kiszámíthatatlan vagy következetes. A kisgyermeknek azonban így vagy úgy, ezek meghatározó élmények, ezért érdemes nem csak rá, hanem a vele való foglalkozás közben önmagunkra is odafigyelnünk.
És itt kapcsolódnék a kolléganőm Kata blogjához is…hiszen hogy mutassunk példát, ha saját magunk sem vagyunk jól lelkileg? Hogy neveljük így gyerekeinket? Az önbizalomhiánnyal, önértékelési problémákkal küzdő szülő vajon milyen modellt mutat a gyerekének??
Vajon szégyen-e, ha a lelkünk betegszik meg? És miért mumus a „lélek orvosa”? Sokat tudunk a meghűlésről, a fejfájásról, az allergiákról, és azonnal felkeressük a megfelelő szakorvost, a pszichés problémákat azonban gyakran tabuként kezeljük.
A tragédiákat sokszor megelőzhetnénk, ha stresszkezelést tanítanánk az iskolában, ha az emberek beszélgetnének lelki dolgokról és problémákról, ha szolidaritás és odafigyelés uralkodna a közösségekben, és persze ha nagyobb számban volnának jó közösségek. Ma Magyarországon sokszor versengünk, és ritkán dolgozunk össze, gyakran bizalmatlanok vagyunk egymással, és inkább elrejtjük a fájdalmunkat, esetleg „leküldünk” egy-két sört a nehéz helyzetekben. A családi szeretet néha azt jelenti, hogy „még ezt is elviseljük egymástól”, és nem azt, hogy kölcsönösen örömöt szerzünk egymásnak.
Mi segítünk abban, hogy ez másképp legyen. Önmagad és gyermeked számára is. Próbáljuk meg együtt megoldani.
